FIGYELEM!!!
NyitólapPolgár Info portálok helye országszerteHelyi, országos hírekBelépésRegisztrációFórum
 
Bemutatkozás
· A Polgár Info
· Országos lista
· Partnereink
· Média partnereink
· Támogatóink
· Kapcsolat, Impresszum
· Jelentkezés
· Hirdetési ajánlat
· Civil kezdeményezések

 
Hírek
 · Civil kurázsi
 · Belföld
 · Külföld
 · Kultúra
 · Szabadidő
 · Tudomány
 · Hagyományok
 · Publicisztika
 · Életmód
 · Magazin
 · Természet
 · Krónika

 
Menük
· Főoldal
· Ajánlj minket!
· Flash_Player
· GYIK
· Hírek archívuma
· Hírküldés
· História
· Keresés
· Letöltések
· Magyar termék
· Naplók/Blogok
· Olvasóink web ajánlata
· Országos Polgár Info
· Petíciók
· Radio
· Rovatok
· Sakk
· Statisztikák
· Szavazások
· Személyes üzenetek
· Top 10
· TV
· Visszajelzés

 
Keresés itt



 
Közép-Európai Civil Kutató Intézet
 

 
Hírfal
 

 
Magyar Közéleti Szemle hírei
A webhely tartalom szolgáltatása jelenleg nem működik.

ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenysége

Az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlése 1957. január 10-én elfogadott 1132/XI. sz. határozatával hozta létre az 1956-os magyar forradalom eseményeit, a szovjet katonai beavatkozást, a Kádár János vezette ellenkormány hatalomra kerülésének körülményeit és ténykedését vizsgáló Különbizottságot (Special Committee on the Problem of Hungary). A bizottságba öt ország delegált képviselőt. Ausztrália képviseletében K. C. O. Shann Fülöp-szigeteki nagykövet, Ceylon képvisletében R. S. S. Gunewardene, Dánia részéről Alsing Andersen parlamenti képviselő, Tunézia részéről Mongi Slim, végül Uruguay képviseletében Enrique Rodriguez Fabregat lettek a bizottság tagjai. Mivel öt tagból állt, a Különbizottságot olykor Ötös Bizottságként is emlegették a kommentátorok.

Alakuló ülését 1957. január 17-én tartott a bizottság, amelynek elnökévé Alsing Andersent választották, előadója pedig K. C. O. Shann lett. Az ENSZ főtitkára, Dag Hammarskjöld a bizottság első titkárává, azaz az operatív munkát végző stáb vezetőjéé William M. Jordant, az ENSZ politikai és biztonsági tanácsi ügyekkel foglakozó osztályának vezetőjét nevezte ki, a testület másodtitkára pedig Povl Bang-Jensen dán diplomata lett, aki 1959-ben máig vitatott körülmények között öngyilkosságot követett el. Héderváry Klára, a Bizottság asszisztense és szakértője irányította az anyaggyűjtést, koordinálta a munkát és részt vett a jelentés szövegezésében is.

A közgyűlési határozat a bizottság feladatát az alábbiakban rögzítette: "a Közgyűlést és valamenyi tagállamát a lehető legteljesebben és a lehető legjobban tájékoztassa egyrészt arról a helyzetről, amelyet a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége idézett elő azzal, hogy fegyveres ereje és más eszközök alkalmazásával beavatkozott Magyarország belügyeibe, másrészt a Közgyűlésnek e tárgyban tett javaslataihoz kapcsolódó fejleményekről..." A határozat felszólította a Szovjetuniót és Magyarországot, hogy minden területen működjenek együtt a bizottsággal, legfőképp, hogy engedélyezzék a bizottság tagjainak és tisztviselőinek beutazását és szabad mozgását az országban. A határozat ugyanakkor felkérte az összes tagállamot, hogy bocsásson a bizottság rendelkezésére minden olyan információt, amely a vizsgálat tárgyával összefüggésbe hozható, beleértve a diplomáciai csatornákon szerzett információkat, tanúvallomásokat, bizonyító erejű anyagokat, illetve működjön közre ezek megszerzésében.

A nemzetközi háttér

A magyar kérdés nem a Különbizottság felállításáról szóló határozattal került először az ENSZ Közgyűlés napirendjére. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa amerikai, francia és brit kérésre már a forradalom alatt, 1956. október 28-án összeült a magyarországi helyzet megvitatására. Határozat elfogadására ebben a testületben nem volt esély, hiszen a Szovjetuniónak vétójoga volt. Ráadásul a Nagy Imre-vezette magyar kormány is úgy foglalt állást a kezdeményezésről, hogy az október 22-e utáni történések az ország belső joghatósága alá tartoznak, és határozottan tiltakozott az ellen, hogy Magyarország belügyeivel kapcsolatban bárminemű kérdés napirendre kerüljön a világszervezetben. Ez a szovjet nyomásra készült állásfoglalás abban a reményben is fogalmazódott, hogy sikerül vele eloszlatni a szovjet vezetés bizalmatlanságát, és így lehetővé válik az első szovjet beavatkozás után kialakult súlyos helyzet békés rendezése. November első napjaiban azonban nemcsak ez a nyilatkozat hátráltatta a magyar ügy súlyának megfelelő kezelését a világszervezetben, hanem a szuezi háború kitörése is, amelyben Nagy-Britannia és Franciaország közvetlenül érintett volt. A világszervezet és a nyugati hatalmak így figyelmen kívül hagyták a magyar kormány november 1-én tett semlegességi nyilatkozatát, majd az azt követő sürgető kéréseket a magyarországi helyzet érdemi megtárgyalására. A passzivitás legfőbb oka azonban az volt, hogy a nyugati hatalmak fölmérték, valójában sem politikai, sem katonai eszköz nem áll rendelkezésükre, amellyel útját állhatnák a térségben a szovjet szándékok érvényesítésének. Így tehetetlenül és tétlenül nézték a szovjet hadsereg Budapest elleni támadását.

A november 4-i második szovjet beavatkozás, a forradalom leverése és a törvényes magyar kormány elűzése új helyzetet teremtett az ENSZ-ben. A beavatkozás napján az Egyesült Államok és más tagállamok kezdeményezésére az ENSZ rendkívüli közgyűlésének napirendjére került a magyarországi szovjet beavatkozás. A szovjetek azt meg tudták akadályozni, hogy a Biztonsági Tanács határozatban ítélje el a beavatkozást, de azt már nem, hiszen erre a vétójoguk nem terjedt ki, hogy a kérdést a rendkívüli közgyűlés elé terjesszék. November első heteiben a közgyűlés többségi szavazással több határozatot is hozott, amelyben felszólították a szovjet kormányt, hogy szüntesse be a magyar lakosság elleni katonai akciókat és vonja vissza csapatait, állítsa helyre a magyar nép önrendelkezési jogát. A határozatok követelték a szabad választások megtartását, a deportálások leállítását, illetve az ENSZ megfigyelőinek beengedését az országba.

Az amerikai kezdeményezésre elfogadott határozatoknak, amelyeket ebben az időszakban a közgyűlés rendre nagy többséggel támogatott, nem volt foganatjuk, hiszen kikényszerítésükre semmilyen eszköz nem állt rendelkezésre. A kezdeményezők bizonyára nem is számítottak arra, hogy az ENSZ felszólítására a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról, Kádár kormánya pedig lemond, és visszaadja a hatalmat Nagy Imrének. A USA nézőpontjából a magyar ügy napirenden tartása mégsem volt céltalan: erkölcsi és politikai nyomást gyakoroltak a szovjetekre és a magyar bábkormányra, némiképp feledtetve a hidegháború első korszakában hangoztatott felszabadítási szólamok és a valóságos külpolitikai mozgásterük közötti látványosan megmutatkozó ellentmondást. Gátolták a szovjet befolyás növekedését a geopolitikai színtéren, legfőképpen a harmadik világban. Végül, e határozatok folyományaként sikerült hosszú időre hátráltatni a Kádár-kormány nemzetközi elismerését, Magyarország ENSZ-tagságát évekre felfüggesztették. Mindazonáltal éppen a kérdéses határozatok sorozatos figyelmen kívül hagyása késztette az ENSZ Közgyűlését a magyar kérdés vizsgálatával foglalkozó különbizottság felállítására 1957. január 10-én.

A Különbizottság tevékenységét két korszakra oszthatjuk. Az első időszakban, 1957 januártól júniusig a bizottság elkészítette jelentését a magyar forradalom kitörésének okairól, lefolyásáról, a szovjet katonai intervencióról és a Kádár-kormány hatalomátvételéről. A jelentést az ENSZ Közgyűlése 1957. szeptember 14-i ülésén nagy többséggel elfogadta, egyúttal határozatot hozott a jelentésben foglalt javaslatok érvényre juttatásáról. A bizottság ezt követően nem oszlott fel. A feladata a továbbiakban a magyarországi politikai fejlemények, illetve az elfogadott határozatok teljesítésének figyelemmel kísérése volt. Külön figyelmet szenteltek a politikai jogok korlátozásának, a megtorlásoknak és politikai pereknek. Ebben a munkában drámai fordulatot hozott a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott per, a miniszterelnök és két társa kivégzésének híre 1958 júniusában. A kivégzések ellen a különbizottság nyilatkozatban tiltakozott. Ezután terjesztették a közgyűlés elé második, kiegészítő jelentésüket, amely a forradalom leverése utáni megtorlás folyamatát tekintette át.

A jelentést, és ezzel a magyar kérdést az ENSZ 1958 őszi ülésszakán tűzték újra napirendre. A testület 1958. december 14-én elfogadott határozata jóváhagyólag nyugtázta a különbizottság második jelentését is, és ismét elítélte Magyarországot és a Szovjetuniót a vonatkozó ENSZ-határozatok semmibevételéért, az országban zajló politikai terrorért és a szabadságjogok csorbításáért, valamint Nagy Imre és társai kivégzéséért.

A határozat elfogadása azonban egyidejűleg a különbizottság működésének végét is jelentette, legalábbis abban a formájában, ahogyan az eredetileg, 1957 januárjában létrejött. Ebben több tényező játszott szerepet. Mindenekelőtt az, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a hidegháború mindkét vezető hatalmának kül- és belpolitikai okoknál fogva -- bár ezek az okok különbözőek voltak -- egyaránt érdekében állt a felfokozott hidegháborús feszültség csillapítása. A csigalassúsággal kibontakozó enyhülési folyamatban ugyan voltak nagyobb zökkenők és visszarendeződések, például az 1956-os forradalom leverése vagy Nagy Imre és társai kivégzése, de maga a folyamat egyik alkalommal sem szakadt meg végérvényesen.

A magyar kérdés folyamatos napirenden tartása ez ellen a folyamat ellen hatott. 1958 végére az is érzékelhetővé vált, hogy a magyar kérdés kihűlt, veszített jelentőségéből a nemzetközi diplomáciában. Nagy Imréék kivégzése után végérvényessé vált, hogy az 1956. november 4-e előtti állapotok helyreállítása Magyarországon teljesen illuzórikus törekvés. Közrejátszott ebben a "bomlási" folyamatban, hogy a szovjeteknek egyre több országot sikerült politikai nyomással vagy a gazdasági diplomácia eszközeivel leválasztani a szovjet intervenciót eredetileg markánsan elítélő többségről. 1958 őszén a beígért szovjet gazdasági segélycsomag fejében Ceylon visszavonta képviselőjét az öttagú különbizottságból, amely ezzel működésképtelenné vált. Ilyen körülmények között az ENSZ Közgyűlés 1958 decemberi határozata -- miközben fönntartotta a korábbi határozatok értékelését és követeléseit -- egyidejűleg sikeresen befejezettnek nyilvánította a Különbizottság működését.

Ezzel azonban a magyar kérdés még nem került le automatikusan a napirendről. A közgyűlés Sir Leslie Munrót, Új-Zéland ENSZ nagykövetét, aki a magyarországi szovjet intervenció egyik legélesebb bírálója volt, kinevezte az "Egyesült Nemzetek képviselőjévé" a magyarországi fejlemények további nyomon követésére, azonban a bizottságénál jóval szűkebb hatáskörrel.

1959 folyamán tovább folytak az enyhülés irányába tett kölcsönös puhatolódzások a két vezető nagyhatalom között. Ebben a játszmában a "magyar kérdés" az amerikai diplomácia egyik, ám egyre kevésbé hatásos ütőtőkártyája volt. A Kádár-rendszer fokozatos konszolidációja is azt jelezte -- az első részleges amnesztiára 1960-ban került sor Magyarországon --, hogy a magyar ügy lezárása már csak idő kérdése. A következő két esztendőben Sir Leslie több jelentése konstatálta, hogy a szovjet és a magyar kormány továbbra is negligálja az ENSZ-határozatokat. Eközben azonban a közgyűlésben, amint ezt a szavazati arányok változása tükrözte, a magyar ügy mellett kitartó országok száma egyre fogyatkozott, és a Munro-féle beszámolók ellenére folyamatos egyeztetések folytak a háttérben arról, vajon milyen feltételek mellett nyerheti el a Kádár-rezsim teljes jogú tagságát a nemzetközi közösségben és a világszervezetben. 1962 vége felé körvonalazódott a hallgatólagos megállapodás, amely szerint a teljes körű amnesztia, a forradalom után elítélt politikai foglyok szabadon bocsátása fejében a magyar rezsim -- legalábbis diplomáciai értelemben -- feloldozást nyer. E megállapodás jegyében amerikai kezdeményezésre az ENSZ Közgyűlése 1962. december 20-án újabb határozatot fogadott el, amellyel lényegében végleg lezárták a magyar kérdést. A határozat szövegezése a dodonai fogalmazás egyik iskolapéldája: egyfelől kifejezte aggodalmát amiatt, hogy a szovjet és a magyar kormány nem működött együtt az ENSZ megbízottjaival, valamint megerősítette a két kormányt elítélő valamennyi korábbi határozat céljait (a nemzeti önrendelkezés helyreállítása, szabad választások, a szovjet csapatok kivonása, satöbbi), egyúttal nagyrabecsülését kifejezve visszavonta Sir Leslie megbízatását, és felkérte az ENSZ főtitkárát, hogy a továbbiakban "tegyen bármilyen, a magyar kérdéssel kapcsolatban hasznosnak ítélt kezdeményezést." Ezzel a közgyűlés burkoltan arra hatalmazta föl U Thant főtitkárt, hogy a háttérmegállapodásnak megfelelően a magyar kérdést egyszer s mindenkorra levegye az ENSZ napirendjéről. A határozatot a Közgyűlés 50 szavazattal 13 ellenében és 40 tartózkodással fogadta el. 1963. március 21-én Kádár általános amnesztiát rendelt el, amely azonban az ígéretekkel ellentétben nem jelentette minden 56-os elítélt szabadon bocsátását. Több száz olyan elítélt marad börtönben, akiket úgymond kiemelten súlyos bűncselekményekért ítéltek el. De ebből már senki nem csinált botrányt.

A bizottság tevékenysége

A fenti vázlatos áttekintésből is látható, hogy a Különbizottság ellentmondásos közegben végezte munkáját. Utólag nehéz elhessegetni az érzést, hogy a bizottság merőben a nagyhatalmi presztízsharc és a hidegháborús sakkjátszma egyik figurájának szerepét töltötte be. A Különbizottság munkáján és annak végtermékén azonban ez egyáltalán nem mutatkozott meg. Az iratokból, valamint a nyilvánosságra hozott jelentésekből megállapítható, hogy a különbizottság az adott körülmények között nagyon is komolyan vette a feladatát, lelkiismeretes és színvonalas munkát végzett. Az 1957 nyarán közreadott jelentésük néhány ténybeli tévedése ellenére -- Nagy Imre a forradalom alatt egyszer sem volt az ÁVH foglya; Kádár János november 2-án már nem jelent meg az Országházban és nem folytatott tárgyalásokat a forradalmi bizottságok képvielőivel, hiszen ekkor már Moszkvában volt -- a magyar forradalom eseményeinek máig meglepően pontos és részletes összefoglalása. Munkájuk szinte semmilyen hatással nem volt ugyan a nagyhatalmi politikára, de a jelentésük, amely több világnyelven és több emigráns magyar kiadásban is napvilágot látott, felbecsülhetetlen szolgálatot tett a világ demokratikus közvéleményének tájékoztatásában. Ez volt az első részletes és hiteles összefoglaló arról, mi is történt Magyarországon 1956-ban.

A bizottság teljesítményének értékét külön kiemeli, hogy első jelentésük elkészítéséhez alig fél év állt a rendelkezésükre, miközben minden autentikusnak tekinthető magyarországi információforrástól el voltak zárva. A bizottság több alkalommal kérte a Kádár-kormánytól, hogy az ENSZ határozatainak megfelelően engedélyezzék megbízottai beutazását az országba, hogy a helyszínen is vizsgálódhassanak. Ugyancsak kérték, hogy kapcsolatba léphessenek Nagy Imrével és a forradalom más vezető politikusaival (a Nagy Imre-csoportot ekkorra már Romániába deportálták). A magyar és a román kormány ezeket a kéréseket természetesen elutasította. A bizottság így csak a forradalom idején közreadott nyilvános forrásokra (sajtó, politikai deklarációk, állásfoglalások), az egyes országok diplomáciai vagy egyéb úton megszerzett, és a bizottság rendelkezésére bocsátott információira (a lekészségesebb ebben az az angol, a holland, az olasz, a francia és az amerikai kormány volt), a forradalom leverése utáni hivatalos magyar közlésekre, végül a forradalom emigrációba kényszerült résztvevőinek, szemtanúinak tanúvallomásaira hagyatkozhatott. Bőséges dokumentációval segítették a bizottság munkáját a különböző nemzetközi szakszervezeti szövetségek, amelyek a forradalom allat és után szoros kapcsolatban voltak a magyarországi munkástanácsokkal. Ebben az időben a hágai Nemzetközi Bíróság is vizsgálatot folytatott az 1956-os forradalom ügyében, ennek eredményeit Hartley William Shawcross, a bíróság tagja genfi meghallgatásán ismertette a Különbizottsággal.

A bizottság munkáját kisebb stáb segítette, szovjet- és Közép-Európa-szakértők, tolmácsok, emigráns magyar szakértők, akik jól ismerték a helyi viszonyokat. Ők végezték az anyaggyűjtést, az írott források és a tanúvallomások fordítását, elemzését, a jelentések háttéranyagainak elkészítését, a jelentés szövegvázlatainak és szerkezetének kidolgozását. A vázlatokat és szövegjavaslatokat több körben megvitatták, a bizottság végül közös döntéssel fogadta el a végleges változatot, amely a közgyűlés elé került. A Héderváry Klára által megőrzött dokumentáció részletes betekintést kínál ebbe a munkafolyamatba.

A bizottság a források összegyűjtésével és elemzésével párhuzamosan már márciusban megkezdte a tanúkihallgatásokat. Különböző szempontok alapján -- ezek közül a legfontosabb az volt, hogy nem lehetett tanú, aki 1956. október 23-a előtt hagyta el az országot -- 111 magyar tanút válogattak ki. Három tanút, a magyar forradalom három prominens politikai szereplőjét, Kéthly Annát, az utolsó Nagy Imre-kormány szociáldemokrata államminiszterét, Király Bélát, a Nemzetőrség főparancsnokát, és Kővágó Józsefet, Budapest kisgazdapárti főpolgármesterét nyilvános ülésen hallgatták meg, a többieket zárt ajtók mögött. Király Béla későbbi visszaemlékezése szerint a bizottság többsége barátságos jóindulattal és a magyar ügy iránt érezhető rokonszenvvel kérdezett, kivéve a ceyloni megbízottat, aki provokatív keresztkérdésekkel próbálta a tanúkat sarokba szorítani. Később Gunewardene nagykövet négyszemközt állítólag azt mondta Királynak, hogy csak az ördög ügyvédjének szerepét öltötte magára annak érdekében, hogy a vizsgálat és a jelentés még elfogulatlanabbak és hitelesebbnek tűnjön.

A bizottság összesen 111 tanút hallgatott meg New Yorkban, Rómában, Bécsben, Genfben és Londonban, közülük 81 saját kérésére névtelenül tett vallomást, nehogy otthon élő családtagjaikat retorziók érjék. A bizottság megszüntetése után a szovjetek követelték a tanúk listájának átadását. Bang-Jensen, a bizottság titkára ezt megtagadta. Ez az incidens és a vele járó zaklatás sokak szerint szerepet játszott a dán diplomata máig tisztázatlan halálában, aki egyes vélemények szerint valójában politikai gyilkosság áldozata lett.

A magyar forradalomról szóló jelentést a bizottság 1957 júliusában bocsátotta a közgyűlés rendelkezésére. A jelentés valójában egy meglehetősen részletes történeti áttekintés, amely igyekszik a nemzetközi jog kereteibe ágyazva értékelni a vizsgálat megállapításait, és ennek megfelelően áll elő politikai javaslataival. A nagyobb objektivitás érdekében a jelentés külön fejezetben tárgyalta az 1956 eseményekkel kapcsolatos hivatalos szovjet verziót, illetve a Kádár-rezsim hivatalos értékelését, pontról pontra számba véve és cáfolva azt. Ebben az értelemben a jelentés a Nagy Imre és társai kivégzése után az emigrációban megjelentetett Az igazság a Nagy Imre-ügyben című könyv előképének is tekinthető.

A jelentés a szovjet intervenciót a törvényes magyar kormány elleni külső katonai akciónak tekintette, amely sérti az ENSZ alapokmányát és az államok szuverenitására épülő nemzetközi jogot. Megállapította, hogy 1956 nem előre szervezett összeseküvés nyomán kirobbant lázadás, hanem "ösztönös nemzeti felkelés volt, amelyet a népben régóta háborgó sérelmek okoztak". A felkelés célja a nemzeti függetlenség és a demokratikus szabadságjogok helyreállítása volt. A felkelést elejétől fogva diákok, munkások, katonák és értelmiségiek vezették, nem pedig az ún. "reakciós körök" és a nyugati imperialisták. A forradalom győzőtt, a Nagy Imre-kormány élvezte a nemzet bizalmát, minden esély adott volt a helyzet normalizálódására. A szovjet beavatkozás a magyar nép törvényes képviselőjének tekinthető magyar kormányt mozdította el, és ültette a helyébe az illegitim bábkormányt. A bizottság értékelését és javaslatait a jelentést nyugtázó 1957. szeptember 14-i ENSZ-határozat rögzítette.

A bizottság munkájának következő szakaszában, a forradalom leverése utáni időszak elemzésében már nem hagyatkozhattak szemtanúk vallomásaira, de a magyar és külföldi híradások, újságcikkek gyűjtése és elemzése szakadatlanul folyt. Ezek révén próbálták dokumentálni és rekonstruálni a forradalom utáni megtorlás folyamatát, jellegét és mértékét, bizonyítandó, hogy a szovjet megszállók és a Kádár-vezette bábkormány folyamatosan és súlyosan megsérti az emberi jogokat, korlátozza a polgári szabadságjogokat. Ezzel kapcsolatos állásfoglalásukat 1958 nyarán tették közzé. Ezután a bizottság megszűnt, misszióját Sir Leslie Munro vette át, egészen 1962 decemberéig, midőn a magyar ügyet utoljára tárgyalták az ENSZ Közgyűlésében.

Dátum: September 30th 2009
Szerző: 1956
Pontok:
Weboldal címe: OSA
Olvasás: 1007
Nyelv: hungarian

  

[ Ismertetők | Új megjegyzés ]

ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenysége
Írta: Dátum: 2016-04-15 00:45:11
Osztályozás:



ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenysége
Írta: Dátum: 2014-12-19 02:56:04
Osztályozás:



ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenysége
Írta: Dátum: 2013-02-10 21:18:12
Osztályozás:



ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenysége
Írta: Dátum: 2012-02-24 05:25:43
Osztályozás:



ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenysége
Írta: Dátum: 2011-11-20 14:41:48
Osztályozás:




RSS 2.0 NewsRSS 2.0 ForumsRSS 2.0 DownloadsRSS 2.0 Links
websas.hu

Az oldalon található cikkek szabadon felhasználhatók a forrás megjelölésével és a hivatkozott link csatolásával © 2007 Polgár Info.



Wolf Studio