FIGYELEM!!!
NyitólapPolgár Info portálok helye országszerteHelyi, országos hírekBelépésRegisztrációFórum
 
Bemutatkozás
· A Polgár Info
· Országos lista
· Partnereink
· Média partnereink
· Támogatóink
· Kapcsolat, Impresszum
· Jelentkezés
· Hirdetési ajánlat
· Civil kezdeményezések

 
Hírek
 · Civil kurázsi
 · Belföld
 · Külföld
 · Kultúra
 · Szabadidő
 · Tudomány
 · Hagyományok
 · Publicisztika
 · Életmód
 · Magazin
 · Természet
 · Krónika

 
Menük
· Főoldal
· Ajánlj minket!
· Flash_Player
· GYIK
· Hírek archívuma
· Hírküldés
· História
· Keresés
· Letöltések
· Magyar termék
· Naplók/Blogok
· Olvasóink web ajánlata
· Országos Polgár Info
· Petíciók
· Radio
· Rovatok
· Sakk
· Statisztikák
· Szavazások
· Személyes üzenetek
· Top 10
· TV
· Visszajelzés

 
Keresés itt



 
Közép-Európai Civil Kutató Intézet
 

 
Hírfal
 

 
Magyar Közéleti Szemle hírei
A webhely tartalom szolgáltatása jelenleg nem működik.
 
Történelem: Sorstalan magyar sorsok
Publicisztika
Gyakran felvetődik az a kérdés, hogy az emberek miért nem ismerik a huszadik század Magyarországon zajlott történelmének fontos eseményeit, noha különösen a század második felében történteknek még élő tanúi is vannak. Ennek egyik oka lehet, hogy ezen események nyilvánosságra hozatala nem szalonképes a mai idők – a médiában gyakran szereplő – „finugorológusai” és „habszburgológusai” számára, miközben ma már egyre több történész állítja, hogy a finnugor kifejezésből csak az „ugor” szótag az igaz.


Vajon miért nem foglalkoztak a történészek az ötvenes évek magyar családok deportálásával a vörös terror kényszer-munkatáboraiba, ahol kegyetlen körülmények között emberek pusztultak el. Költői a kérdés, hiszen köztudott, hogy a rendszerváltásig tilos volt a kommunizmus áldozatairól beszélni, még kevésbé feltárni. A források jelentős részének szigorúan titkos minősítése 1994-ben illetve 1995-ben szűnt meg, sőt még a rendszerváltás utáni években sem volt könnyű kutatni e sötét korszak rémtetteit.
Hantó Zsuzsa történész, aki fáradhatatlan kutatója ennek a méltatlanul elhallgatott korszaknak – akitől sok érdekes dolgot tudhattunk meg -, elmondása szerint A törvénysértés nélkül Gulyás Gyula és Gulyás János 1988-ban bemutatott filmjéből szerezhetett tudomást először a nagyközönség a táborok létéről. A filmben olyan emberek szólaltak meg, akik ezeket a táborokat megjárták, túlélve a kegyetlenségeket, amibe a Rákosi diktatúra kényszerítette őket. Hantó Zsuzsa történész több tanulmányt és könyvet írt kutatásai eredményeként a rendszerváltást követően. Már a kilencvenes évek elejétől foglalkozik az 1950 és 1953 közötti időszak kutatásával és feltárásával.

Nem volt könnyű dolga, hiszen az elkövetők gondosan ügyeltek arra, hogy a bizonyítékokat részben eltüntessék, részben titkosítsák. A kutatás forrásaként szolgáltak az 1989-től megjelent visszaemlékezések és az átélőkkel készített interjúk. 1992-ben jelent meg Füzes Miklós Törvénysértéssel című könyve, mely az első, amely az addig hozzáférhető levéltári dokumentumok és interjúk segítségével tárta fel a vészkorszak családi munkatáborokra vonatkozó eseményeit. Mint említettem csak az 1994-ben, illetve 1995-ben hozott határozat alapján oldották fel a Hortobágyra és a Közép-Tiszavidékre deportált családokra vonatkozó, a Belügyminisztérium Központi Irattárában fellelhető forrásokat a titkosítás alól. A történész 2000-ben találta meg és publikálta azokat a forrásértékű dokumentumokat, amelyek meghatározóak voltak a további kutatói munkában. Ezekből az iratokból kiderült, hogy Rákosiék Hortobágyon és a Közép-Tisza vidéken nem kevesebb, mint tizenkét kényszermunkatábort létesítettek.

A kutató elmondása szerint ezek a táborok zártak, kutyákkal őrzött területek voltak, hasonlóan a recski internáló táborhoz. Már 1950-ben hét tábort létesített az akkori karhatalom Polgár-Lenintanyán, Kócspusztán, Árkuson, Tiszaszentimre 9-es tanyán, Kormópusztán, Kócspusztán és Borzas-Mihályhalmán. A további években, még ötöt: 1951-ben Ebesen, Elepen és Tedejen, majd 1952-ben Lászlómajorban és Borsóson.

A hatalom, a dokumentumokban „zárt táboroknak” nevezi ezeket a tanyákat, gazdasági épületeket, istállókat, ahol „telepeseket” őriztek. Az eredményét tekintve a kitiltás internálás volt, jogilag viszont a hivatkozott, de be nem tartott törvények szerint az internálásnak sem felelt meg, mert internálni csak személyeket lehetett, miközben ide családokat hurcoltak és különítettek el ítélet nélkül, a csecsemőtől a tehetetlen aggastyánig.

A táborlakókat rendőri őrizet mellett munkára kötelezték, még a 12 éven felüli gyermekeket is. A már hivatkozott filmben Hegedűs András, aki az 1953. évi amnesztia idején a Minisztertanács első elnök-helyettese volt, jó érzékkel deportálásról beszélt, - mondja a kutató – hiszen ez családokra vonatkozott, kitiltással és az ingó és az ingatlan vagyon teljes elkobzásával járt. A személyek megnevezésére egy 1950. évi belügyminiszteri rendelet alapján, a „telepes”. „telepített” kifejezést használták. Mária Terézia óta tudjuk, hogy a telepesek szabad munkavállalók voltak, akik a török kiűzését követően az elnéptelenedett területeket benépesíttették. Jellemző, hogy úgy játszottak a megnevezésekkel akár az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel – Belügyi Népbiztosság Különleges Ügyosztály) ahonnan kölcsönözték a szavak orwelli használatát.

Az NKVD például a szovjet politikai rendőrség kínzókamráinak verőlegényeit „testmechanikusoknak”, a kivégzést a „szocialista védekezés első fokának”, a hadirokkantak, a „csonkok” begyűjtését a nagyvárosok utcáiról a „környezet megtisztításának” nevezték. Tehát felfoghatjuk úgy is a „telepes” szó használatát, mint fedőszót, a politikai mögöttes tartalom elfedésére szolgáló eszközt, amelynek célja a helyi lakosság megtévesztése volt. Az csöppet sem zavarta a hatalom birtokosait, hogy ez a megnevezés a jogszabályainkban addig ismeretlen fogalmat takart.

A deportálásokkal Rákosiék úgy gondolták, hogy megtisztítják a társadalmat a reakciósoktól. Révai, a főideológus szerint „aki kommunistaellenes, az reakciós”, aki akadályozhatja a szocializmus fejlődését és a kommunizmus építését. Már 1946-ban az MKP harmadik kongresszusát követően Révai konkretizálta a reakciósok, az ellenséges elemek körét, mely különböző elnevezésekkel bővült. Ide tartoztak Horthy közvetlen környezetéből a katonatisztek, a nagybirtokosok, mint a Széchenyiek, Andrássyk, Zichyk, a régi nemesség, a nagytőkések, gyártulajdonosok, a kulákok, a malomtulajdonosok, a felső papság, a szerzetesek.

De ellenségnek és osztályidegennek számítottak azok is, akiknek bármilyen vagyona volt. 1947-ben kiterjesztették a kört, amikor a belügyminiszter elrendelte a volt földbirtokosok, csendőrök, polgári „B” listások és legitimisták nyilvántartását. A „belső ellenség” köre a Rajk per idején kiegészült a határsávban élő családokkal. Külön listázták a volt katonatiszteket, a kulákokat, a kupeceket, a cionistákat, a titóistákat és azokat, akik Jugoszláviában élő rokonaikkal leveleztek. De kiterjedt a figyelmük a szellemi tőkére is, ami vagyonnak számított. Ilyen volt a nyelvtudás és a diploma.

Az elhurcolásoknak semmiféle jogi alapja nem volt, hiszen ezek azon listákon alapultak, amelyeket a szovjet tanácsadók és a Szovjetunióból hazatért kommunisták javaslatára a településekre küldött ávós tisztek írtak össze 1945-től. Ezeket a listákat az objektum dossziék tartalmazták. Nem lévén erre jogszabály, ezért a „telepes” személyekre vonatkozó indoklások nem hivatkoztak jogszabályra. Ez önmagában törvénysértés. A családok munkatáborba deportálása a törvénysértés egyik formája volt az 50-es években.

A törvénysértések közé tartozik a rendőri felügyelet és kitelepítés, a rendőri őrizet, vagyis az internálás, a deportálás, a munkaszolgálat és a kihágási bűntett. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, tisztázni kell néhány fogalmat. A „rendőri felügyelet” az állam szempontjából politikailag megbízhatatlan emberek rendőrhatósági ellenőrzését jelenti. Az 1939. II törvény 150§ alapján, a rendőri szervek előtti jelentkezési kötelezettség, a lakóhelyről való kitiltás kitelepítés nélkül is foganatosítható. Az ötvenes években Magyarországon ez együtt járt a kitelepítéssel. Hugo Tamm svéd nagykövet jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy ezt a törvényt a háború idején a zsidókkal és a politikai ellenfelekkel szemben alkalmazták.

Az „internálás” a fennálló társadalmi rendre politikai vagy közbiztonsági szempontból veszélyes, de konkrét bűncselekményt el nem követett egyének őrizetben tartása vagy kijelölt helyen való elkülönítése. Az internálás nem járt együtt az ingó- és ingatlan vagyon elkobzásával.

A „deportálás” zárt családi kényszer-munkatáborokba való elhurcolást jelenti, személyek vagy csoportok idegenbe, kényszerlakhelyre vagy zárt táborba való telepítése büntetésként vagy szabadságvesztés büntetésének kitöltése után.

A „munkaszolgálat” valójában olyan katonai alakulatokra vonatkozott, amelyek feladatai körébe katonai és infrastrukturális beruházások építése tartozott. Janza Károly akkori vezérőrnagy javaslata szerint a kulákokat és egyéb megbízhatatlan elemeket és fiaikat is be kell hívni a magyar néphadseregbe, de nem lehet fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény, építő munkára kell fogni őket. Már a sorozásnál az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság eldöntötte, hogy ki a megbízhatatlan, következésképpen kit kell munkaszolgálatra vinni.

A „kihágási bűntett” volt a legcinikusabb és a legszélesebb körben alkalmazott büntetés. Ezt a büntetési eljárást a megbízhatatlan, és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására alkalmazták. 1953-ban a Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel.

Az 1953. évi 11-es törvényerejű rendelettel a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiadta a közkegyelem gyakorlásáról szóló rendeletet, de az ehhez kapcsolódó végrehajtási rendeletet már nem. Ennek a rendeletnek következményeként közel hétszázezer ember lélegezhetett fel, de korántsem oldotta meg a további életük kimenetelét. Mivel az elkobzott vagyonukat 1953 után sem kapták vissza, ezért nem volt hova menniük, ami földönfutóvá tette őket. 1953. október 13-án olyan rendeletet hoztak, hogy azok akik osztályidegennek, volt tőkésnek, kuláknak, rendszerellenesnek, minősül, azt, annak családját és gyerekeit továbbra is figyelni kell, mely rendelet a rendszerváltásig érvényben volt. Ezek az emberek nem tudták igazolni a táborokban eltöltött éveiket, nem tudtak elhelyezkedni, mert sehol sem kaptak munkát, ezért az amnesztia rendeletnek egyetlen pozitívuma az volt, hogy megszüntette a kényszer-munkatáborokat. Ezek a családok a nulláról indultak és mosókonyhákban, pajtákban, egyéb gazdasági épületekben húzhatták meg magukat.

Az egykori táborlakókkal és Füzes Miklós napjainkban elhunyt levéltáros kollégámmal – mondja Hantó Zsuzsa történész-kutató – arra vállalkoztunk, hogy a Kitaszítottak című sorozat feldolgozza e családok történetét. Az első kötetben a Hortobágyon 2000 júniusában megtartott szimpózium előadásait adtuk közre. A második kötet dokumentum-válogatás, amelybe az egyes megyei, illetve a budapesti levéltárak témánkra vonatkozó anyagaimból válogattunk. A harmadik és negyedik kötet címe: Családok munkatáborokban. A harmadik kötet az 1950-ben létrehozott hortobágyi táborból négyet mutat be, míg a könyvnapra megjelenő kötet a további nyolc tábor életét ismerteti. A negyedik kötetben nagyon érdekes dokumentumokat is bemutatok, amelyek hűen ábrázolják a kommunista rendszer jogi és logikai ficamait, abszurdumait.

Hantó Zsuzsa történész és Jeszenszky Iván az Alterra könyvkiadó igazgatója, aki részese volt a magyar gulágnak, amiről a Kitelepítettek című dokumentum regénye szól, és Rózsahegyiné Juhász Éva két éve kiállítást rendeztek a Hortobágyi és Tisza-vidéki kényszer-munkatáborokból fennmaradt tárgyakból és dokumentumokból. Idén kiegészítették az azóta elkészített térképekkel és néhány új tablóval az összeállított történeti kiállítást Ebesen. A kiállítás alkotói méltó emléket kívántak állítani a deportált magyar családok kommunista meghurcoltatásának és sanyarú sorsának. A kiállítás egyik érdekessége egy levél, mellyel Dr. Váradi Sándorné megköszöni Némethy Dalmának, (aki nem más, mint Mádl Dalma asszony) és Bálint Attilának, hogy abban az időben figyelmeztették az elhurcolás veszélyére.

Fekete József
 
Dátum: 2008. June 15. Sunday, 23:25 Szerző: polgarinfo
 
 
Kapcsolódó linkek
· Cikk keresés: Publicisztika
· Írta: polgarinfo


A legolvasottabb cikk ebben a rovatban: Publicisztika:
Gazdasági válság


 
Cikk értékelése
Átlagolt érték: 3.5
Szavazat: 2


Értékeld ezt a cikket:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz



 
Beállítások

 Nyomtatható változat  Nyomtatható változat

 Küldd el levélben!  Küldd el levélben!


Minden megjegyzés a szerzők tulajdona. A megjegyzések tartalmáért felelősséget nem vállalunk.
News ©

RSS 2.0 NewsRSS 2.0 ForumsRSS 2.0 DownloadsRSS 2.0 Links
websas.hu

Az oldalon található cikkek szabadon felhasználhatók a forrás megjelölésével és a hivatkozott link csatolásával © 2007 Polgár Info.



Wolf Studio